Tapasztalataim egy fővárosi szervizzel

Amikor körbetekintünk családi és ismerősi körben, olybá tűnhet, hogy egyesek szinte kerülik, míg mások egyenesen keresik a konfliktust. Elsőre legalábbis. Ha belegondolok, nincs olyan, hogy valakinek soha senkivel nincs konfliktusa. Mégis rá szoktuk azt sütni emberekre, hogy béketűrő, csendes, nyugodt, persze megeshet, hogy magas a tűréshatára, de pusztán az is lehet, hogy túlságosan jónak nevelték vagy éppen nem tud kiállni magáért, fél másoktól. Ugyanígy, csak a másik oldalon: akin azt látjuk, hogy folyton harcban áll a világgal, nem jelenti egyértelműen azt, hogy ő bátor, nyílt és önazonos, ahogyan azt sem, hogy kiállhatatlan, hisztis, indulatos vagy feltűnési viszketegségben szenved. Számomra a túl nagy csend és a túl nagy zaj is egy jelzés. Én ebben az iskolában kezdtem kinyílni, ahová most is járok. Ez az első olyan nagyobb közösség, ahol igazán értve és elfogadva érzem magam. Mindig jó baráti társaságom volt, de például az általános iskola volt az egyetlen, ahol jó közösségben éreztem magam, és ott is nagyjából hat év kellett, hogy összecsiszolódjunk, ami nem kevés. Sok pozitív visszacsatolást kaptam és azt az érzést, hogy talán mégsem vagyok olyan furcsa és más. Ez az élet sok más területén ad önbizalmat ahhoz, hogy higgyek magamban és képviseljem az álláspontomat, ha abban igazán hiszek, ne féljek más véleményétől és ítéletétől. A fejlődés útján vagyok még, de így is hatalmas a változás. Lassan el tudom különíteni, ki és mi az, akivel harcolni kell, míg mi az a terület, ahol nincs rá szükség, ahol a víz lassan folydogál a medrében, vagy pedig csendes példamutatással lehet többet elérni. Tovább…